A fordítást gyakran alkalmazzák a világirodalom meghatározó aspektusaként. Így tesz munkásságában például David Damrosch is, aki számos tanulmányban állítja, hogy a különféle nyelvű kontextusok közti csereforgalom az, amely alátámasztja a világirodalom kategóriájába tartozó bármely mű ’nyereségeit’—azaz a fordítás nyitja meg a szövegeknek az utat, hogy ʺbeleforogjanak egy tágabb világba, saját nyelvi és kulturális eredetükön túllépve” (Damrosch, 2003, p. 12). Ilyesfajta transznacionális, transzkulturális és (lényegében) transzlingvális áttelepítések táplálják Pascale Casanova centripetális tézisét is a La République mondiale des lettres-ben (Casanova, 1999), amely azt mondja ki, hogy a Párizson való átkelés (gyakran párosulva a franciára való fordítással) egyfajta irodalmi felszentelésként és gyakran kanonizációként funkcionál. Jelen tanulmány feltérképezi, kitágítja és végsősoron megkérdőjelezi az effajta olvasatokat azzal, hogy a világirodalom termelésére és fogyasztására is figyelmet fordít. Egyrészt azt állítom, hogy effajta kontextusokban és értelmezések fényében a fordítás olyan kulcsfogalom vagy lencse, amelyen keresztül a világirodalom kategóriájához sorolható írások beazonosíthatók és tanulmányozhatók; másrészt arra is rámutatok, hogy egy körforgásként és viszonyrendszerként elgondolt világirodalom potenciálisan lehetővé teheti egy fordítási episztemológia jelenlétének és funkciójának elemzését.
A világirodalom fogalma egészen annak kezdeti, Goethe által 1827-ben Weltliteraturként való megalkotásától fogva törekedett a módszertani nacionalizmus és az ehhez kapcsolódó (és gyakran etnonyelvészeti jellegű), a nemzeti irodalmak kutatásában megnyilvánuló előfeltevések felforgatására. Azonban ez a törekvés gyakran csupán lecserélte az adott torzítást egy másikra, amely abból az egynyelvű episztemológiából fakad, amely az irodalmat nyelvtelenül olvassa, és amely nem képes elismerni a többnyelvű kutatás kihívásait (Phipps, 2019). Ezt az egynyelvűséget, amely kifejezetten nyilvánvaló az anglofón tudományosságban, valamint amely állandósodott a globális tudományos kiadói ipart aládúcoló anglonormativitás révén, komoly kritika érte olyan kutatók felől, mint például David Gramling (2016). Továbbá egyre elterjedtebbé válik annak a fordítói dinamikának az elismerése, amely biztosítja az irodalmi munkák globális keretek között zajló körforgását. Az oktatás kontextusában, építve ugyan a ma már széles körben elfogadott fordítói láthatóság/láthatatlanság megértésére, a világirodalmat angolul tanuló diákokat csak most kezdik fokozottabban arra tanítani, hogy a fordításokat tudatosan fordításként olvassák (Baer and Woods, 2022), előtérbe helyezve a fordító által azonosított kihívásokat és az általa javasolt megoldásokat, szemben azzal a korábbi feltételezéssel, hogy a tanulóknak olvasóként gondtalan hozzáférésük volna az ’eredetihez’. Egy ilyesfajta megközelítés visszhangozza azt a növekvő tudatosságot, amely olyan tudósok kiváló munkáiban is megjelenik, mint Clive Scott (2012, 2018), miszerint a fordítás lehetne akár az irodalmi elemzés legmagasabb foka is, miként az a mikro- és makroszintűvel egyaránt kapcsolódik, valamint ahogyan egyfajta összehasonlíthatatlan intimitást és valamiféle meghittséget sejtet a szöveggel, nemcsak annak többjelentésű mivoltával, hanem más nyelvi (és valóban multimodális) finomságaival is, és mindeközben közeli ismeretséget ápol az intertextuális és interkulturális utalásokkal is. Ezek a fogyasztásra és befogadásra vonatkozó reflexiók ezután kiegészülnek a termelés iránti növekvő figyelemmel is: példának okáért Rebecca Walkowitz (2015) feltérképezi azt, hogy a világirodalom mennyiben ’születik eredendően fordítottként’—azaz a fordítás miképpen viselkedik alanyi jogon irodalmi médiumként, semmint egy szöveg körforgásának puszta részelemeként.
Ez a tanulmány a fentebbi kontextusra építkezik azzal a céllal, hogy előtérbe helyezze a világirodalom státuszát mint az episztemikus és kulturális különbségek színhelyét, mely megértésében a fordítás kiemelt és sokrétű szerepet tölt be. Ekként jelen írás a fordítást mint módszertant kívánja meghaladni, hogy helyette egy fordítási episztemológiát javasoljon, tovább fokozva a nyelvi érzékenységre tett növekvő hangsúlyt a tudástermelésben, amit Barbara Cassin a(z) (in)traduisible [lefordítható/lefordíthatatlan] fogalma köré font filozófiai intervenciói (2004) is érzékletesen példáznak, amelyet pedig Emily Apter (2013) és mások fejlesztettek tovább a világirodalomra vonatkoztatva. Állításom szerint a lefordítható/lefordíthatatlan fogalma mindaddig kulcsfontosságú magához a világirodalom tanulmányozásához, amíg küzdünk a fogalom és annak más nyelvi hagyományokban létező (kevéssé) ekvivalensei közti szét- és összetartásokkal: Weltliteratur, littérature-monde, literatura mundial… Ugyanakkor, ahogy azt Dilip Menon nemrég a Changing Theory: Thinking from the Global South [Változó elmélet: Gondolkodás a globális dél felől] című művében (2022) szemléltette, minden szisztematikus kísérlet arra, hogy a globális elemzésére alkalmas olvasási és elemzési gyakorlatokat fejlesszünk, mindig olyan fogalmi készletek kitermelésén múlnak, amelyeket egyrészt olyan episztemológiák alapoznak meg, amelyek szükségszerűen aktívan többnyelvűek, másrészt azonban olyan fordítási megközelítések szállítják őket, melyek a nyelvi hegemóniák dekreálására törekszenek. Ám abban, hogy ebből a kontextusból egy (eleve a szövegbe és annak értelmezésébe beleértett) fordítási episztemológiát fejlesszünk, az a további nehézség, hogy miképpen kerüljük el akármilyen két- (vagy akár több)nyelvű megközelítés polarizáló hatását, és hogy hogyan kövessük Tim Ingoldot és másokat abban, hogy megkérdőjelezzük az előfeltevést, miszerint a fordítás aláássa ʺa világ azon fogalmát, mely szerint az emberek abban mint egy végtelen és határtalan tájban laknak, amely vonásaiban és kontúrjaiban kimeríthetetlenül változatos, miközben barázdáknak vagy töréseknek nyoma sincs” (Ingold, 1993, p. 22).
Az egyik legjelentősebb gondolkodó, aki ezt a megközelítést (kezdetben az Antillákra, majd egyre globálisabb keretekre szabva) kidolgozta, a 2007-es ’Egy francia világirodalomért’ című kiáltvány aláírója, Édouard Glissant volt. A Tout-Monde (egész-világ) fogalmán keresztül Glissant tulajdonképpen megkérdőjelezi a littérature-monde [világirodalom] fogalmát, részben aláásva az ’en français’ [franciául]-ba beleértett egynyelvűséget, amely kezdetben meghatározta a littérature-monde korpuszát; részben pedig ʺa világ minden nyelvének jelenlétében” (Glissant, 1996, p. 40) születő írásról való reflexióit összekötötte a fordítási episztemológiáról tett összefüggő állításával, amely mind irodalmi, mind globális gondolkodói munkásságában egyaránt nyilvánvaló. Egyik utolsó művében, a La Cohée du Lamentin-ban Glissant a fordítást nem másodlagos tevékenységként mutatja be, hanem úgy, mint ami saját jogán irodalmi műfaj: ʺ[A fordítás] nem pusztán két nyelvi rendszer közti ekvivalenciákra szorítkozó találmány—képes új kategóriákat és fogalmakat alkotni és a fennálló rendet felrázni” (Glissant, 2005, p. 143). Glissant a fordítást úgy értelmezi, mint ami ʺújabb közbenső kontextusokon belül bocsát nyelveket és kultúrákat körforgásba, újszerű és dinamikus módokon kapcsolva őket össze történelmi hagyományaikkal” (Bermann, 2014, p. 80). Bár neve ezidáig alapvetően hiányzott a fordításelméleti irodalomból, Glissant egész karrierje alatt jelentős elméleti munkásságot állított elő a nyelvről és fordításról. Mindeközben egy megszülető kortárs világirodalmi kánon részeként saját írásai is átestek egy fordítási folyamaton, amely bebiztosította tágabb hatását a posztkoloniális gondolkodásra—amely folyamatot a Glissant Translation Project [Glissant fordítási projekt] folytatott.
A La Cohée du Lamentin-ban Glissant a fordítást egybefonja a ’Kapcsolat’ fogalmával, amely központi jelentőségű volt eddigi munkái többségében, sugallva, hogy a fordítást egyfajta ’multireláció’-nak lehet tekinteni. Ez anélkül köti össze a világ minden pontját, hogy a folyamat során arra kelljen hagyatkozni, hogy univerzális ekvivalenciák felé sodródjunk el, amelyek végeredményben eltörölnék vagy elnyelnék a politikai, kulturális és történelmi sajátosságokat. Celia Britton (2008, p. 78) úgy értelmezi Glissant-nál a fordítást, mint ʺegy új langage [nyelvezet] feltalálását, amely két langue-ot [nyelvet] hidal át”—azaz mint egy kreatív folyamatot, amely különbözőnek vélt nyelvi és kulturális rendszereket kapcsol össze és aktivál és amely ezt a kapcsot egy új formájú fordítási relációvá alakítja át. Jelen tanulmány a fordítást mint Glissant ’új szigetcsoport-gondolkodás’-fogalmának kulcselemét gondolja el, amely fogalomban az átlátszatlanság a lefordíthatatlansághoz hasonlóan funkcionál, elkerülve a zárt gondolkodás-rendszerek merev polarizálódását. Konklúziómban feltérképezem, hogy a Traité du Tout-Monde-ban (1997) Glissant miként teremti meg egy fordítási episztemológiának az alapjait a ’fúga művészetének’ leírásán keresztül.
