Az éghajlati válságot övező diskurzus alapvetően függ a fordítás fogalmától és fonódik vele egyszerre össze. A kifejezést különböző, de egymással összefüggő jelentésekben használják a vonatkozó szakirodalomban. Az első, melyet a ’tudás-fordítás’ kifejezésével jelölnek, a kutatási eredmények hozzáférhetővé tételére utal az érintettek, valamint a széleskörű lakosság számára. A második, ehhez szorosan kapcsolódó fordítás-értelmezés a tudományos tudás hatékony cselekvésbe való átfordítását takarja, mintsem annak puszta terjesztését. Ez a két összefüggő jelentés képezi az éghajlati válságot tárgyaló diskurzusban található fordításra való utalások többségét. Végezetül a klimakatasztrófa-diskurzusban azzal a közismertebb, de kevésbé elismert fordítás-felfogással is találkozni, amely tudományos publikációk, a klímaszorongást célzó gyermekirodalom és egyéb írott szövegek különféle nyelvekre történő átvitelét, valamint a nemzetközi klímacsúcsokon való tolmácsolást takarja.
A tudás-fordítás esetében a hangsúly arra esik, hogy az éghajlati válság hatásait hétköznapi nyelvre ’fordítsuk le’, méghozzá azért, hogy a klímakutatás laikusoknak szánt közvetítésének keretet adjunk. Az orvostudományban a tudás-fordítást arra használják, hogy leírják vele a számos ágens ʺa tudás lefordítására” tett erőfeszítéseit ʺegészen ’a labortól a kórteremig’, avagy az alapkutatástól a klinikai gyakorlatig” (Ødemark et al., 2021, p. 153). Az éghajlati válság diskurzusában a fogalom használata csupán sporadikus, továbbá kevésbé szabályozott, mint az orvostudományban, azonban a fordítás feltételezett folyásiránya hasonlóan egyirányú. A klímakutatóktól származó információktól és eredményektől elvárják, hogy azokat olyan széles skálán mozgó felhasználóknak közvetítsék, akiknek az éghajlattudományban a legkülönbözőbb mértékű háttértudásuk vagy jártasságuk van. Azt ugyan már felismerték, hogy a végfelhasználók változatossága olyan kifinomult célközönség-tervezést igényel, amely megfelel minden egyes alkalomnak és fórumnak, ám effajta tervezésre csak a legritkább esetben törekednek vagy érik azt el. A klímavészhelyzet kutatásának konkrét információvá történő lefordítása (amely azonnali relevanciával bírna a társadalom különféle szektorai számára) kulcsfontosságú ahhoz, hogy tényleges cselekvést lehessen általa elérni, azonban az ilyesfajta fordítások elkerülhetetlenül azt a kockázatot hordozzák magukban, hogy olyan tekintetben antropocentrikussá válnak, hogy a tudományos információkat konkrét emberi szükségletek vagy elvárások szerint alakítják.
A hagyományosan az ilyesfajta tudásátvitel kivitelezésének szükségességére tett hangsúly ellenére a tudósok és döntéshozók fokozatosan felismerik, hogy muszáj odafigyelniük a helyi közösségek változatos tapasztalataira és tanulniuk azokból. A globális szintű cselekvéstől—amely szükséges ahhoz, hogy lelassítsuk, megállítsuk vagy akár visszafordítsuk a globális felmelegedést, amely hozzájárul az éghajlati válsághoz—elvárják, hogy egységes legyen világszerte: például a fosszilis tüzelőanyagoktól való függés beszüntetését, a hús- és tejtermékek az étrendünkből való kiiktatását és az alternatív, közösségi közlekedésre való átállást illetően. Azonban a lokalitás kulcsfontosságú az éghajlati krízis megtapasztalását (legyen az a tapasztalat árvíz, szárazság, bozóttüzek, hőhullámok vagy jégviharok formájában), valamint a kezelésére irányuló intézkedéseket illetően is. Egyazon globális környezeti adathalmaz mást-mást jelent régiónként—azaz az adatokat különbözőképpen kell értelmezni a geológiai és társadalmi variánsok fényében. A tudományos információ lefordításának tehát figyelembe kell vennie a célközönség idő- és térbeli jellegzetességeit.
Az éghajlati válságot taglaló diskurzusban a második, valamelyest metaforikusabb fordítás-fogalom szorosan következik a tudás-fordítást övező szorongásokból. Ennek magjában alapvetően az áll, hogy a tudás-fordítás révén szerzett absztrakt információt kézzelfogható és életképes cselekvéssé alakítjuk át—azonban a fordítás ebben az értelemben jelentheti azt is, hogy az elméletet (vagy cselekvést, terveket, bizonyítékokat, törvényeket, érzelmeket) gyakorlatba, projektekbe és viselkedésbeli változásokba fordítjuk át. Itt, tehát, ahelyett, hogy a fordítás hídként tetszelegne a tudás termelői és felhasználói között, alkímiaként jelenik meg: egy folyamatként, amelyben az absztraktot, analitikust és tudományost konkréttá, gyakorlativá, társadalmi-politikaivá alakítjuk, ezzel sürgetve a kívánt változást. Az elbeszélő nézőpontjától függően ez a fordítás értelmezhető a kormányok, politikusok, döntéshozók, tudósok vagy éppen a laikusok feladataként is. Másképpen fogalmazva: a fordítónak valaki más van kijelölve, mint az elbeszélő, örökösen elkerülve annak konkrét beazonosítását. A kutatók és aktivisták körében széleskörű az egyetértés azt illetően, hogy ez a fajta fordítás számos kihívással áll szemben, a rövidlátó kormányzati intézkedésektől kezdve egészen az egyéni apátiáig.
Ez a tudományos információ és annak kézzelfogható hatása, a forradalmi kutatás és annak széleskörű alkalmazása közt megtapasztalt széttartás, amelyet törvények, kormányzati intézkedések és az egyén életmódbeli döntései terén át kellene hidalni, egy másik törésvonalban gyökeredzik: méghozzá a természet és társadalom közti szakadékban. Amennyiben a természetet és társadalmat két különböző entitásként tekintjük, a természettudományok szerepe az, hogy ʺ’lefordítsák’ a természettel kapcsolatos tényeket a társadalomnak”, a tudományos szakértő pedig felfogható ʺegyfajta tolmácsként, aki a természet nevében beszél” (Naustdalslid, 2011, p. 245), megbízva azzal a feladattal, hogy a társadalom által a természetnek okozott kár mértékét bemutassa és minimalizálja azt tudományos megoldásokat felkínálva. Naustdalslid kritizálja ezt a típusú megközelítést az éghajlati válsághoz, és helyesen úgy érvel, hogy ʺa természetet és a társadalmat nemcsak egymástól függőként kellene látnunk, hanem két összefonódó rendszerként is, amely esetben a köztük lévő határok elmosódnak” (2011, p. 246).
A nyelvek közti fordítás kétségkívül kritikus szerepet játszik az éghajlati krízist övező diskurzus kialakításában és terjesztésében egyaránt. Ezen túlmenően kifejezetten fontos is, lévén, hogy az éghajlati válságra reagáló cselekvés az inkluzivitást és az információ globális terjesztését hangsúlyozza: például kifejezetten hangsúlyossá vált, hogy világszerte hogyan tapasztalják meg az őslakos közösségek a klímavészhelyzetet, valamint az is, hogy miképpen tudnának hozzájárulni a témát övező vitához. Azonban megfelelő tolmácsolási tartalékok nélkül a nemzetközi delegáltak gyakran nehezen értik vagy vesznek részt a klímacsúcsokon zajló vitákban, mivel összetett jogi és tudományos párbeszédeket kell követniük egy általuk csak harmadik-negyedikként tanult nyelven. Azt állítom, hogy a helyi kulturális nézőpontok jelentőségének felismerése—figyelembe véve azt, ahogyan ezek a nézőpontok egyrészt tükröződnek a nyelvben, másrészt formálódnak is általa—, valamint az éghajlati krízist övező diskurzus nyelvek közti lefordításának szerteágazására való reagálás kikezdheti a tudás-fordítás mainstream elvárásait a tudományterületen, és akár az éghajlatkutatókat is arra ösztönözheti, hogy más, hatékonyabb módszereket találjanak arra, hogy tudományos eredményeiket gyakorlati cselekvéssé fordítsák át.
