Az elmúlt évtizedekben olyan kitágított fordítás-fogalmak váltak a bölcsészet- és társadalomtudományok számos elméleti keretének és megközelítésmódjának központi elemévé, amelyek túllépnek a szigorú, nyelvek között történő fordítás-felfogáson. Azonban a politika, valamint a politikaelmélet igen ritkán kerül említésre, amikor ezen kitágított fordítás-felfogásokat vesszük számba. Ez különösen szembeötlő, ha ezen hagyomány gazdag korpuszát, amely olyan meghatározó gondolkodókat is magába foglal, mint Antonio Gramsci (cf. Boothman, 2010, Lacorte, 2010) vagy Judith Butler (2000), továbbá a fordítás aktivista körökben való felfutását és népszerűvé válását is figyelembe vesszük. Ezen űrt betöltendő, egy olyan elemzést adok most közre, amely a nemrégiben megjelent monográfiám, a Translating the Crisis [A krízis lefordítása] (Fernández, 2020) nyomvonalát követi, amelyben a fordítás mint nyelvi és fogalmi gyakorlat fontosságát tanulmányoztam a 15M-ként vagy a „felháborodottak (indignados) mozgalmaként” is elhíresült 2011-es spanyolországi mozgalomban és annak politikai utóéletében.
A mozgalmat követő spanyol politikai és kulturális közhangulatot döntően meghatározták a fordítási gyakorlatok. Ez többek között érzékelhető a politikailag elkötelezett kiadók által közreadott nagyszámú fordításban, az olyan lefordított értelmiségiek láthatóságában és státuszában, mint Silvia Federici és David Harvey, valamint olyan politikai kulcsfogalmak átvételében, mint a közjavak (comunes) és a közgondoskodás (cuidados), amelyek a fordítás összetett folyamatai során formálódtak. Ez a hullám megjelent a fordítás politikai fogalomként való használatában is olyan különböző újbaloldali szervezetek aktivistái és politikai képviselői révén, mint például a Podemos—egy párt, amelyet 2015-ben alapítottak a 15M-mozgalom követeléseire adott válaszként, ám amelynek kifejezetten összetett és feszült viszonya volt magával a mozgalommal, továbbá egyéb politikai csoportokkal is. Érdemes megfigyelni, hogy a Podemos alapító kádereinek egy fontos szelete politológus és szociológus végzettségű volt, amelynek talán köze lehetett a fordítás eme használatainak átvételéhez, amely olyan gondolkodók kézjegyét hordozza magán, mint Gramsci, Butler, Bauman és Boaventura de Sousa Santos (Fernández, 2020, p. 107–128).
Az alábbi cikkben az általam hierarchikusnak és horizontálisnak nevezett politikai fordítás ellentétét járom körül. Mindkét kifejezés használatának hasonló a kiindulópontja: méghozzá az, hogy a mainstream politika nyelve és a „közemberek” nyelve annyira erősen és mélyen szét van választva egymástól, hogy a köztük lévő bárminemű értelmes interakciót fordítási gyakorlatokra kell alapozni. Terepmunkám során azt tanulmányoztam, hogy baloldali politikusok, aktivisták és állampolgárok miként fordulnak igen gyakran a fordítás ezen kitágított fogalmához a 15M-mozgalom utáni Spanyolországban, annak érdekében, hogy rávilágítsanak az intézményi politika (vagy egyéb kulcsfontosságú hatalomforrások, mint például a pénzügyi szektor vagy a média) és az átlagpolgár közti szakadékra. Ráadásul néhány ilyen gyakorlat tartalmaz olyasvalamit, amit én politikai leleplezésnek nevezek: az a személy, aki érti és lefordítja a hivatalos üzenetet, nemcsak leleplezni kívánja ezt a szakadékot, hanem a meghúzódó ideológiai valóságot is felfedi, amelyet az eredeti üzenet elfedni kívánt. Ebből kifolyólag eme gyakorlatok ismeretelméleti szemszögből legalább két okból is relevánsak: először is azt sugallják, hogy a politikai beavatkozáshoz valamifajta tudás szükségeltetik (jelen esetben ez a különböző nyelvek ismerete); másodsorban pedig azt mutatják be, hogy a fordítás végletekig összefonódott a hatalommal, mivel a de- és újrakódolás cselekedete a fordítókat politikai pozícióba helyezi—vagy mint intézmények és állampolgárok közti mediátor vagy mint egyet nem értő, aki az ezen intézmények által termelt üzeneteket megkérdőjelezi.
Hasonlóságaik ellenére van egy nagyon világos különbség az általam „hierarchikusnak” és „horizontálisnak” nevezett fordítások között, amelynek egyszerre van episztemológiai és politikai következménye is. A hierarchikus fordítás fentről lefelé történik, alapja pedig a finom különbségtétel az azt „megértők” (kritikus értelmiség, baloldali politikusok) és az azt meg nem értők (átlagpolgár) között. Ez a Podemos kádereinek diskurzusában gyakorta felbukkanó trópus, akik a fordítói képességükre alapozva legitimálják saját szerepüket mint politikai képviselők. Íñigo Errejón, 2019-es távozásáig a Podemos egyik vezető alakja például úgy fogalmazott, hogy „egy értelmiségi alapvetően fordító is, akinek az a kötelessége és képessége, hogy absztrakt fogalmakat megragadjon és lefordítson” (Errejón-interjú, in: Soto-Trillo, 2015). Pablo Iglesias, aki a Podemos pártelnöke volt 2021-ig, hasonló módon úgy érvelt, hogy a politikai kommunikáció lényegében „egy sarkalatos fordítói munka: azaz, hogy átalakítsd a diagnózisodat olyan diskurzussá, amit az emberek megértenek” (Iglesias-interjú, in: Guedán, 2016, p. 120). Végezetül Germán Cano filozófus (2015, p. 196) méltatta Iglesiast azért, ahogyan képes a „technokrata zsargont” „egyszerűbb” nyelvre lefordítani, amely hozzáférhető bárki számára. Ezen érvek az értelmiségiek és politikusok közvetítő vagy még inkább kapuőr-szerepére fektetik a hangsúlyt, megszerzett tudásukra alapozva—míg az állampolgárok egy olyan passzív szerepet kapnak, akik ezen közvetítők fordításainak befogadói csupán: annak lehetősége, hogy akár nekik is lehet fordítói képességük, fel se merül.
Ezzel ellentétben a horizontális fordítás akkor történik, amikor a fordító nem valamiféle közösség nevében beszél, hanem egyszerűen felvillantja a politikai fordításra való képességét, amikor valamifajta intézményi üzenetbe botlik. Természetesen ez a készség-bizonyítás magába foglal egyfajta állítást arról, hogy a fordító egy adott tudás birtokosa—ugyanis ahhoz, hogy valaki dekódoljon egy intézményi nyelvezetet, szükséges, hogy annak alapvető elemeit elsajátítsa. Ez az állítás azonban nem válik semmiféle más tudástárgy vagy tudásforma kárára—a fordító egyedül az eredeti politikai érvényességét kérdőjelezi meg, korlátot nem szabva a további fordítások létrejöttének. Ezen gyakorlat politikai és ismeretelméleti következményei teljesen mások: a fordító egyrészt nem állít fel semmiféle politikai hierarchiát tudásra (vagy annak felfogott hiányára) alapozva, másrészt nem is eredeztet semmiféle politikai hatalmat vagy privilégiumot ebből a tudásból.
Tipikus előfordulási helyük miatt sokkal nehezebb horizontális fordításokra bukkanni, ugyanis ezekre alig akad példa olyan patinás műfajokban, amelyek a politikai képviselőket preferálják (mint egy interjú vagy éppenséggel könyvek); továbbá a fordítás sztenderd felfogásától való radikális elrugaszkodásuk miatt sem egyszerű fellelni őket. Mint ahogy sok (elsősorban a közösségi médiából vett) példám is megmutatja, adott intézményi üzenet lefordításához való jogukat előhívva az állampolgárok jellemzően kettéválasztják a denotatív és konnotatív jelentést: amit az eredeti szöveg annak legalapvetőbb szintjén „állít”, annak nagyon kevés köze van ahhoz, amit a fordítás javasol. Ami ezen állampolgár-fordítóknak számít, az az olyan másodlagos jelentés- és javaslatcsokrok feltűnése és felfedése, amelyeket szerintük sok ember nem venne észre az eredeti nyilatkozat felszíne alatt. Ezzel együtt a „szerző” és „fordító” közti hagyományos viszony teljesen felcserélődik: az eredeti szöveg szerzőjének potenciális szándékát figyelmen kívülre helyezik azzal, hogy a fordító az üzenetet és az üzenet implikációit illető saját értelmezését hangsúlyozza.
Ez a horizontális fordítási gyakorlat jelentős szerepet játszott a cégek és „guruk” által kreált olyan fogalmaknak való ellenállásban és azok kritikájában, amelyek egy nemkívánatos valóságot fednek el—ez egy olyan vita, amely az utóbbi években csúcsosodott ki az új munkakörülményeket jelölő számos neologizmus megjelenésével. A „munkáció” (trabacaciones: munka (trabajo) és vakáció (vacaciones) összetételéből, amely az angol workcation neologizmus fordítása) kifejezés megalkotására számos Twitter-felhasználó kritikusan reagált: egy felhasználó (Jorge(r), 2018) egyenesen úgy fogalmazott, hogy a kifejezést inkább „munkahelyi kizsákmányolás”-ként (explotación laboral) kellene fordítani. A fordítás nemcsak megtöri a forrás és cél közti nyelvi viszonyt, hanem meg is fordítja a fogalmak körüli ideológiai diskurzust: az ’eredetit’ körbeölelő neoliberális varázs, amely a munka és szórakozás kombinálását ígéri, durva és negatív színben tűnik fel a fordításban.
Hasonlóságaikban és különbségeikben ezeket a kitágított fordítás-értelmezéseket a 15M-mozgalom „légkörének” kontextusában kell értelmezni, valamint elsősorban egy olyan téma kapcsán, amelyet a mozgalom helyezett előtérbe: ez nem más, mint azon szakértelem-rendszer kritikája, amelyen a mai demokráciák alapszanak. Ez egy olyan kulcsmomentum, ahol az episztemológia és a politika interakcióba lép egymással, mivel a döntéshozatal a végletekig a tudástól függ: hogyan van definiálva, kinek van legitim hozzáférése hozzá, valamint hogyan rétegződik a belőle származtatott hatalom? Míg az „újbaloldal” politikusai a hierarchikus fordításra támaszkodva csupán a szakértők rendszerének egy javított változatát propagálják, addig más aktivisták és állampolgárok saját horizontális fordítás-gyakorlataik révén megvédik a politika horizontális felfogását, amelyben a politikai és szakmai kategóriákat inkább megkérdőjelezik, mint megerősítik.
